BARLANGBÓL A KASTÉLYBA 2016 október 16
A PROGRAMRA ELŐRE FEL KELL IRATKOZNI
Találkozás a Széna-téren a volánbusz parkolójánál szemben a Mamut 2-vel 6.45 órakor. Indulás: 7 órakor
Ezen a busztúrán két látványos, érdekes látnivalót tekintünk meg. A reggeli indulást követően folyamatos utazással egy rövid pihenővel megyünk JÓSVAFŐRE, ahol részt veszünk a Vörös-tótól induló barlangi középtúrán. A túra 12 órakor indul.
A Világörökség részét képező felszín alatti világ legjelentősebb képviselője a 25 km összhosszúságú Baradla-Domica barlangrendszer, melynek 5,3 km-es szakasza a Domica-barlang, Szlovákiában található. A több bejárattal nyíló Baradla nemcsak a térségnek, de hazánknak is legkiemelkedőbb – legrégebben kutatott, legismertebb, képződményekben leggazdagabb – barlangtani értéke, amely a múlt században a világ második, 1965-ben a nyolcadik, 1969-ben a tizennegyedik, 1973-ban a huszadik leghosszabb barlangjaként tartották nyilván. Napjainkban már a világranglistán ugyan háttérbe szorult, de aktivitása, hossza és cseppkődíszessége alapján, a mérsékelt égövben még mindig első helyen áll. A Baradla név feltehetően szláv eredetű, s a sziklaszirtet jelentő (bradlo) szóból származik. Ez a kifejezés még ma is élő földrajzi név Szlovákiában. A barlang ősidők óta nyitott természetes bejárata Aggtelek határában messziről látható, a több mint 50 m magas sziklafal tövében nyílik.
A túrán a Vörös-tói bejárat – Elágazás – Halszárító – Szomorú fűz – Mikulás – Drégely vára – Arany utca – Csillagvizsgáló – Török város – Sárkányfej – Kidőlt fatörzs – Csipkéskút – Rakott karfiol – Óriástermi-víznyelő – Óriások terme – Ferde terem – Színház-terem – Kaffka-terem – Vetődéses-terem – Labirintus – Mesterséges kijárat útvonalat járjuk be.
Egy 1890-ben létesített mesterséges tárón keresztül jutunk be a barlangba, amelyet a jósvafői táró elkészítéséig az Aggtelek felől érkezők kijáratként használtak. A mélybe 271 db lépcsőből álló lépcsősor vezet le, ahol a helyenként alacsony mennyezet miatt a látogatóknak fokozottan ügyelni kell a balesetveszélyre. A lépcsősor aljától, egy keskeny, kanyargós járatban sétálva 75 m megtétele után bejutunk a barlang főágába. Egy elágazáshoz érkeztünk, ahova balról a hosszú- illetve a speciális túra résztvevői érkeznek. Utunkat jobbra, a Styx patak felett elhelyezett hídon átsétálva, a patak medre mellett folytatjuk. A patakmeder az év nagy részében száraz, évente egy-két alkalommal, nagyobb esőzések, vagy hóolvadások után folyik a víz a barlangban. 120 m után elérünk a Halszárítóhoz, egy függőcseppkő csoporthoz, amelynek csonka végei bizonyítják a barlang egykori mostoha sorsát. A tágas folyosón továbbhaladva, bal oldalon láthatjuk a Szomorú fűzt, majd egy hídon átsétálva, a szintén bal oldalon látható Alabástrom szobor mellett sétálunk el, amelyet a gyermekek a Mikuláshoz szoktak hasonlítani. Tovább sétálva, a járat bal oldali falában a triász időszak idején, a tengerekben élt élőlények mészvázainak maradványai (tengeri liliom) figyelhetőek meg. A folyosó rövidesen keskenyebbé válik, jobb oldalon – a tengeri liliomok után 150 méterrel – egy kisebb omladék tetején Drégely várát figyelhetjük meg. Ezután ismét kiszélesedik az alagút, 120 m után a barlang egyik kisebb mellékága, a 108 m hosszú Arany utca mellett sétálunk el. Egy lépcsősorhoz érkezünk, amelyen felsétálva Magyarország legnagyobb állócseppkövében, a 17 m magas Csillagvizsgálóban gyönyörködhetünk. A képződményt megkerülve, a másik oldalon induló lépcsősoron leereszkedve érünk vissza ismét a főágba. 40 m megtétele után balra találjuk a mecsetekkel, minaretekkel tarkított Török várost, majd a barlang egyik jellegzetes formájú képződménye – a Sárkányfej – mellett sétálunk el. Rövidesen a folyosó összeszűkül, ebben a szűk alagútban kanyarogva elhaladunk 2 hatalmas, 1955-ben bekövetkezett áradást követően kidőlt képződmény – a Kidőlt fatörzs illetve a Víziló – mellett és a Csipkéskúthoz érkezünk. Az év nagy részében a mennyezetről folyamatosan csepeg a víz a képződmény tetején lévő cseppkőmedencébe, amelynek oldalán apró mésztufa gátakat épít a medencéből lefolyó víz. A kanyar után szembetaláljuk magunkat egy gyönyörű, szinte folyamatosan fejlődő állócseppkővel, a Rakott karfiollal. Pár méterrel előrébb, a bal oldali falon jól látható a jósvafői kijárat távolságát jelző 1 km-es felirat. Egy alacsony, néhány méter hosszú alagút után a járat kiszélesedik, ismét átlagosan 6-8 m szélessé válik. A patakmederben egykori földmozgások nyomai, hatalmas leszakadt kőtömbök figyelhetőek meg. Kb. 210 m után, balra a barlangrendszer legnagyobb, időszakosan aktív víznyelője, az Óriástermi-víznyelő található, amely a barlang egyik alsó járatrendszerébe, a Rövid-Alsó-barlangba szállítja a vizet. Egy hosszú lépcsősoron felfelé haladva a barlangrendszer legnagyobb üregébe, az Óriások termébe jutunk. A 120 m hosszú, 38 m széles és 27 m magas terem több barlangi szint egybeszakadásával, kb. 200000 évvel ezelőtt keletkezett. Zenehallgatás után újabb lépcsősoron leereszkedve elhagyjuk a termet és a meredeken emelkedő Ferde-termen sétálunk át, mely nevét a mennyezet ferde síkjáról kapta. Innen a Színház-terembe jutunk. Egészen 1922-ig ez volt a főág végpontja, az idáig érkezőknek vissza kellett fordulni és vagy az aggteleki vagy – 1890-től – a vörös-tói lejáraton keresztül tudták elhagyni a barlangot. Vass Imre Aggtelek felől, 1825-ös kutatásai során eljutott eddig a teremig, és bár sejtette a barlang folytatását, a továbbjutásra megfelelő eszközök hiányában nem került sor. Ez csak közel 100 év múlva – 1922-ben – Kaffka Péternek sikerült, aki feltárta a barlang utolsó néhány száz méteres szakaszát és kialakított egy mesterséges átjárót a Színház- és az utána következő Kaffka-terem között. Ezen az ún. Kaffka-szoroson sétálunk tovább, ahol a szűkület rakott kőfallal van kiépítve. A feltárójáról elnevezett Kaffka-teremben egy 10 m hosszú, 1,5 m széles hídon sétálunk át a terem másik felébe, ahonnan a járdarendszer lejtőssé válik. A lejtő aljától 35 méterre elérjük a találóan elnevezett Cseppkőország határkövét. A kőzet fokozatosan megváltozik és a túra utolsó szakaszára az eddigi Steinalmi Formációhoz tartozó mészkövek helyét a Gutensteini Formációhoz tartozó mészkövek, illetve dolomitos mészkövek veszik át. Ezen a szakaszon képződmények nem, vagy alig láthatóak, mivel ezek a kőzetek kevésbé alkalmasak cseppkőképződésre. 80 m után elérjük a Vetődéses-termet, ahol egy, a kőzetmozgások hatására kialakult vetődési sík látható. A kőtörmelék alatt húzódik a barlang egyik, jelenleg inaktív víznyelője, mely egykor a Rövid-Alsó-barlangba vezette le a vizet. A teremtől a járat nagyjából 100 méteren keresztül emelkedik, majd néhány méteres egyenes szakasz után lejtőssé válik. A lejtő aljánál balrakanyarodva egy keskeny járaton átsétálva az útvonal utolsó természetes pontjához, a Labirintushoz érünk. A felszínre egy 130 m-es, mesterséges tárón jutunk fel, melyet Kaffka Péter irányításával1924 és 1928 között létesítettek.
Az útvonal hossza 2300 m, a túra időtartama kb 100 perc.
A barlangtúra után rövid sétát tehetünk Jósvafőn, majd EDELÉNYBE megyünk, ahol megnézzük a nemrég szépen felújított L'Huillier-Coburg kastélyt.
Az edelényi birtokon Jean-François L’Huillier 1716-ban kezdte el a kastély építését, amihez regimentjétől, a Caraffa-ezredtől kért ki kőműveseket, ácsokat és más mestereket.
Egy ekkora vállalkozást csak jól szervezett logisztikai háttérrel lehetett lebonyolítani. Az állványokhoz, a tetőszerkezethez és a nyílászárókhoz szükséges fát zömmel 20–40 kilométeres távolságból szállították a helyszínre, más építőanyagokat azonban nem kellett ekkora távolságról beszerezni. A helyi kőbányákból hozták a követ, amit nagyrészt a falazatba és az alapokhoz használtak fel. A habarcskészítéshez és a téglaégetéshez szükséges mész és homok is helyben, illetve a közvetlenül Edelény mellett fekvő Szendrőládon rendelkezésre állt. A falakhoz és a boltozatokhoz felhasznált téglát pedig a legtöbb uradalomhoz hasonlóan Edelényben is helyben égették. Az építkezés hajrájában egyszerre tizennyolc kőműves dolgozott segédeivel a kastélyon. A fuvarozást és szakértelmet nem kívánó munkákat napszámosokkal és jobbágyokkal végeztették.
Az építtető gróf halála után felesége, Marie-Madeleine de Saint-Croix 1730-ban fejezte be a kastélyt. Azt, hogy ki tervezte ezt a stílusában is egyedi épületegyüttest, a kutatóknak a mai napig nem sikerült kideríteniük.
Az építtető Jean-François L’Huillier unokája, Ludmilla és az ő második férje, Esterházy István gróf idején végezték a legjelentősebb, máig fennmaradt átalakításokat a kastélyon és környezetében.
A házaspár a Felső-Magyarországon foglalkoztatott vándorfestőt, az iglói Lieb Ferencet bízta meg hat szoba kifestésével. A legnagyobb összefüggő magyarországi rokokó falképek 1770-ben készültek el.
Ludmilla halála után fiára, Dessewffy Ferencre szállt a birtok, akinek a nevéhez már nem fűződött egyetlen jelentősebb átalakítás sem a kastélyegyüttesen. Miután 1820. február 14-én örökösök nélkül hunyt el, bekövetkezett mindaz, amit az ősei a 18. században mindvégig megpróbáltak megelőzni: a birtok és a kastély visszaszármazott a királyi kamarára, tehát az államra.
A német Szász–Coburg–Gotha hercegi családból származó Ferdinánd herceg, császári királyi altábornagy 1831-ben megvásárolta és hitbizománnyá alakította az edelényi uradalmat. A Coburgok Magyarországon a Felvidéken, hontszentantali kastélyukban éltek, az edelényi birtokot pedig inkább csak gazdasági megfontolásból szerezték meg. E tekintetben fellendülést hoztak a település életében, mivel 1845 előtt itt alapították meg az ország első cukorgyárát, birtokaikon pedig magas színvonalú mezőgazdasági tevékenységet folytattak. A kastély földszintjének egy részét már 1861-ben bérbe adták a járásbíróság céljaira. Az épület időközben lassú pusztulásnak indult, mivel lényegében már 1820-tól nem használták főúri rezidenciának. A fölöslegessé vált barokk kori gazdasági épületeket bontani kezdték, a 18. századi franciakertet pedig a 19. század első felében angolkertté alakították át, és sajnos nem gondozták megfelelően.
1909-re az épület már olyan állapotba került, hogy elodázhatatlanná vált egy felújítás, amit Ray Rezső Vilmos tervei alapján 1910 és 1913 között végeztek el. A kastélyra a kornak megfelelő, a barokkot utánzó, úgynevezett neobarokk kiegészítések kerültek, a középrész fölé pedig egy magas manzárdtetőt emeltek. Ekkor építették a lebontott, barokk kori gazdasági épületek alapjaira a ma is látható, íves patkószárnyakat a két, emeletes pavilonnal. A kastély főlépcsőházát is ekkor alakították át a mai formájára. A Coburgok 1912-ben a Bódvavölgyi Bányatársaságnak bérbe adták a kastély egyes részeit, köztük a kápolnát is. A bányatársaság ez utóbbit 1921-ben önhatalmúlag megszüntette: födémmel kettéosztotta és a helyén lakásokat alakított ki.
Közel százévnyi Coburg-birtoklás után, 1928-ban a kastély végleg a magyar állam tulajdonába került: az épületegyüttest ekkor az Igazságügyi Minisztérium vásárolta meg.
A minisztérium szintén Ray Rezsővel készíttette el a további módosítások terveit. A szükséges állagjavítások után főleg a nyugati oldalon kezdtek átalakításokba, ahol lebontottak egy barokk csigalépcsőt, megszüntették a homlokzatból kiugró, barokk kori, emeletes illemhelyeket, és kialakítottak egy új lépcsőházat. A földszinten börtönhelyiségeket hoztak létre, valamint szolgálati lakásokat a fegyőrök számára. A kocsiáthajtóból nyíló részt a 18. századi konyhával együtt a járásbíró lakása foglalta el, míg átellenben az adóhivatal helyiségei, illetve a portásfülke kapott helyet. A kastélyból a legnagyobb részt a járásbíróság kapta. A festett szobákban alakították ki a járásbírósági elnök lakását, amit a kápolna helyén további lakások követtek, ám ezeket már a korábbi kápolnatérbe épített falépcsőn lehetett megközelíteni. A patkószárnyakba kamrákat, garázsokat és egyéb gazdasági helyiségeket zsúfoltak be. A pavilonokban az edelényi csendőrlaktanyát, valamint a város országgyűlési képviselőjének a lakását alakították ki.
A II. világháború pusztítása nem kímélte az edelényi kastélyt sem. 1945-ben egy időre a szovjet parancsnokság költözött az épületbe. A helyreállítási munkák során számos cirill betűs feliratot találtak mind a földszinten, mind pedig a kastély dísztermében. A háború után a település megszerezte a sziget kastély mögötti részét, ahol sportpályákat építettek.
A pénzhiányhoz sajnos a „múltat végképp eltörölni” ideológiája is társult, ami nem az értékek megmentését eredményezte, hanem kényszerhasznosításokhoz vezetett. Megtörtént, hogy egyes, falképekkel díszített helyiségekben tyúkokat tartottak, az elektromos vezetékek helyét pedig több helyen közvetlenül a falképekbe vésték bele. 1965-ben lebontották a század elején készült manzárdtetőt és leszedték a kastélyról a neobarokk kiegészítéseket is. Ekkor már történtek ugyan kisebb-nagyobb állagmegóvási munkák, de ezek az épület romlását nem sokban akadályozták.
Az 1980-as évek közepére az épületben lévő hivatalokat kiköltöztették, a lakásokat megszűntették, az üresen álló épület pusztulása pedig drámaian felgyorsult. Az értékes falképekben a 20. századi rongálások után az állandó, súlyos beázások okozták a legnagyobb károkat, különösen azt követően, hogy az eresz, a párkányok és a tető végképp tönkrement. Így semmisült meg a falképek egy része, a díszterem boltozatát pedig a fagy feszítette szét.
A kastély építésével párhuzamosan, a Holt-Bódva ölelte szigeten egy franciakertet alakítottak ki, amelyhez üveg- és narancsház is kapcsolódott, természetesen a gazdasági épületekkel együtt. A 18. századi franciakertet a 19. század első felében az új tulajdonosok, a német származású Coburg hercegek angolkertté alakíttatták át.
A terület északi részét a kastéllyal együtt 1928-ban eladták a magyar államnak, majd a szigetet a II. világháború után végképp kettéosztották: a déli részen sporttelepet alakítottak ki, amivel a sziget korábbi egysége teljesen megszűnt. Az 1980-as évekre a korábbi kastélypark egyre elhanyagoltabb lett, és már csak egyes facsoportok emlékeztettek a 19. századi angolparkra, a 18. századi franciakert emlékét pedig csak a fősétány mentén álló, 1781-ben épült kis temetőkápolna őrizte meg.
A kastélyt eredetileg a Bódva szigetére építették fel. Már a 19. században elkezdték a folyó szabályozását, de az élőmeder mai nyomvonalát csak az utolsó, 1969-es szabályozás során alakították ki. A megmaradt Holt-Bódva-ág négy évtized alatt eliszaposodott és elkoszolódott. Revitalizációja 2010-ben történt meg, amelynek eredményeként az őshonos növényekkel és állatokkal ma már védettséget élvező, NATURA 2000 területként tartják nyilván.
A kastélyt vezetéssel nézzük meg. Ezután indulunk haza Bp-re, érkezés a kora esti órákban.
Utazás mikrobusszal
Várható költség: 9.300 Ft
Belépők: Barlangtúra: Teljes áron: 2.500 Ft, nyugdíjas: 1.500 Ft; Edelényi kastély: Teljes áron: 1.600 Ft, nyugdíjas: 800 Ft
Jelentkezés: e-mail: vandorbot11@gmail.com